Hobbit csináltam a munkámból
Hobbit csináltam a munkámból
Ez azért érdekes, hiszen mindig azt mondom, hogy a hobbim lett a munkám, most pedig éppen ellenkezőleg. Azért legyünk őszinték, tegyük a szívünkre a kezünket, mindenkinél vannak olyan pillanatok, amikor a munkája kissé monotonná válik, vagy kevésbé motivált és szüksége van az új impulzusra. Ez nem jelenti azt, hogy kevésbé szeretem a fotózást, mert tényleg imádom, főleg, amikor ebbe belegondolok, hogy meg tudok élni belőle, miközben szórakozok…. tényleg király, nem erről van szó. Egyszerűen ahhoz, hogy a belső kis kreatív énem is maximálisan boldog lehessen, néha foglalkoznom kell vele. Mit tesz hát a fotós, amikor túl sok olyan képet készít, ami megrendelésre készül és kicsit ebből kiszakadna?
Hát fotózni kezd!
Kicsit ugyan máshogyan. Filmre, mint régen. Amikor 36 képkockád van és abból kell valami szépet csinálni. Levettem a polcról tehát az egyik masinát, egy Zenit 12XP klasszikus oroszt, belefűztem egy Kodacolor 200-as tekercset és durván 2 hétig, amikor kimozdultam szabadidőmben, akkor vittem magammal. Felhúztam és miután jónak éreztem a kompozíciót, kattintottam. 36 darab kép. Nem több, nem kevesebb, ennyi lehetőségem volt.
Aztán leadtam a tekercset előhivatni és vártam az eredményre. Van ebben is valami izgalmas, hogy amikor fotózol, nem látod azonnal a képeket, csak tippeled, hogy milyen lehet. Bízol benne, hogy megvan a pillanat és bízol benne, hogy jó a beállítás, amit ennél a kameránál teljesen megérzés alapján szoktam használni, ugyanis semmilyen automatika, vagy fénymérés nincsen benne, ami segítene. Szóval megérkeztek a kész képek és a tökéletlenségük ellenére szeretem őket. Sőt, azok a karcok, vagy fénybeszűrődések adják meg igazán a hangulatát. Ezeken nincsen semmi szerkesztés, utómunka, csak a régimódi #nofilter, amitől igazán nagyon fotósnak érzem magam.
Közel egy éve készülhettek már ezek a képek, de eddig nem mutattam meg őket, mert nem tudtam eldönteni, hogy másnak is érdekes lehet-e, de most újra szembejöttek a képek és úgy gondoltam megérnek pár sort. Íme néhány kedvencem.
Ez azért érdekes, hiszen mindig azt mondom, hogy a hobbim lett a munkám, most pedig éppen ellenkezőleg. Azért legyünk őszinték, tegyük a szívünkre a kezünket, mindenkinél vannak olyan pillanatok, amikor a munkája kissé monotonná válik, vagy kevésbé motivált és szüksége van az új impulzusra. Ez nem jelenti azt, hogy kevésbé szeretem a fotózást, mert tényleg imádom, főleg, amikor ebbe belegondolok, hogy meg tudok élni belőle, miközben szórakozok…. tényleg király, nem erről van szó. Egyszerűen ahhoz, hogy a belső kis kreatív énem is maximálisan boldog lehessen, néha foglalkoznom kell vele. Mit tesz hát a fotós, amikor túl sok olyan képet készít, ami megrendelésre készül és kicsit ebből kiszakadna?
Hát fotózni kezd!
Kicsit ugyan máshogyan. Filmre, mint régen. Amikor 36 képkockád van és abból kell valami szépet csinálni. Levettem a polcról tehát az egyik masinát, egy Zenit 12XP klasszikus oroszt, belefűztem egy Kodacolor 200-as tekercset és durván 2 hétig, amikor kimozdultam szabadidőmben, akkor vittem magammal. Felhúztam és miután jónak éreztem a kompozíciót, kattintottam. 36 darab kép. Nem több, nem kevesebb, ennyi lehetőségem volt.
Aztán leadtam a tekercset előhivatni és vártam az eredményre. Van ebben is valami izgalmas, hogy amikor fotózol, nem látod azonnal a képeket, csak tippeled, hogy milyen lehet. Bízol benne, hogy megvan a pillanat és bízol benne, hogy jó a beállítás, amit ennél a kameránál teljesen megérzés alapján szoktam használni, ugyanis semmilyen automatika, vagy fénymérés nincsen benne, ami segítene. Szóval megérkeztek a kész képek és a tökéletlenségük ellenére szeretem őket. Sőt, azok a karcok, vagy fénybeszűrődések adják meg igazán a hangulatát. Ezeken nincsen semmi szerkesztés, utómunka, csak a régimódi #nofilter, amitől igazán nagyon fotósnak érzem magam.
Közel egy éve készülhettek már ezek a képek, de eddig nem mutattam meg őket, mert nem tudtam eldönteni, hogy másnak is érdekes lehet-e, de most újra szembejöttek a képek és úgy gondoltam megérnek pár sort. Íme néhány kedvencem.
Ez egy olyan fotó volt, amiről fogalmam sem volt, hogy sikerült-e elkapni a madarat a jó helyen, vagy éles lett-e egyáltalán. Csak nagyjából beállítottam a kamerát, ahogy jónak érztem és kattintottam, remélve hogy nem lesz túl sötét, vagy világos. Ilyennek képzeltem el a végeredményt.
Semmi különleges nincsen a fotón, csak tudtam, hogy ez az objektív szépen mossa el a hátteret és ezzel játszottam. A bal oldalon látható karcok viszont szerintem megadják hozzá azt a bizonyos filmes érzést.
Vikivel szeretjük a Balatont, télen is. Szépek voltak a sziklák megfagyva a parton, ez a kép amolyan emlék kattintás volt.
A becsillanás, a színvilág, a hangulat... Pedig csak néhány elszáradt levél van a képen.
Ezt a képet valójában nem is én készítettem, hanem Viki. Mondtam neki, hogy ha lát valamit, amit lefotózna, akkor ne fogja vissza magát. Amikor megláttuk a végeredményt, akkor azt mondtuk, hogy elmenne egy Lana Del Ray albumborítónak is és tényleg olyan hangulata van.
Személyes kedvencem a sorozatból. Egy "extrája" van a fényképezőnek, mégpedig az időzítő. Nem tudni hány másodpercet számol vissza, szerintem ez már mindig változik benne, de a lényeg, hogy van egy kevéske idő, mielőtt kattan. Ezt kihasználva, egy padra téve készült a kép, ami egy igazi emlék lett nekünk. Végül is erről szól a fotózás, hogy emlékeket rögzítsen, nem igaz?
Fényképezőgép: Zenit 12XP
Objektív: Helios-44M 2/58
Film: Kodacolor 200